15. A HOLLÓ.

Egyéb neve nincsen.

(Corvus corax L.)

KÁROS.

15. A HOLLÓ.

Leirás. A varjúnál egy jó harmadrészszel nagyobb; fekete, kékes és zöldes zománczczal; farka ékalakra vágott; csőre nagy, íves; a mell tollai hegyesen vágottak. Fészkét erdőkbe, magas fák tetejére rakja, nagy ravaszúl olyanokra, a melyeket megmászni nem lehet. Fészekalja négy, ritkán hat világos zöldes, sötéten szeplőzött tojás.

Élete módja. Jól, feszítve is repülő, ravasz, óvatos és rablásra mindenkor kész, különben igazi czimeres madár. Baj, hogy fényes tárgyat látva, tolvajságra is adja magát. Ráveti magát minden elevenre a gilisztától a nyúlig; pusztít, rabol fészket, kiszedi a tojást, a madárfiat és rájár a dögre; a nép hite szerint legelőbb is a szemit vájja ki; de a nép példabeszéde szerint mégis:

Holló hollónak nem vájja ki szemét.

Hogy porontyai feketék, azt is mondja a nép dala:

Nagypénteken mossa holló a fiát...

De ha már valakiről nagyon is akarja mondani a nép, hogy lehetetlenre törekszik, bizony azt mondja, hogy:

Hollófészken hattyút keres.

Bejutott a holló a magyarság legdicsőbb királyának, Mátyásnak a czímerébe is, gyűrűt tart a csőrében.

A holló hosszú életű, fogságban szelidülő és igen tanulékony madár. Megtanúl beszélni és elég értelmesen ejti az emberi szót; az udvar többi állatjával szemben csupa furfang. Akad oly holló is, a melynek tollából kimarad a színt adó matéria, a toll tehát fehér marad. Ettől a nagy ritkaságtól vette a nép mondását:

Ritka, mint a fehér holló.

Sokszor a ritka jóra is érti a nép - és igaza van. Máskülönben is jelentős madara volt a holló a magyarságnak. Mikor itt tatár-török dúlt és temetetlenűl maradt halott ember, esett állat és mikor a magyar helységek fölött még az akasztófa őrködött, több volt a holló mint ma - szelidebb erkölcsök idejében.