A ló közgazdasági szempontból hazánk második legfontosabb állatja; e tekintetben ugyanis a szarvasmarha előzi meg, mert utóbbiban mintegy kétszer akkora tőke fekszik, mint a lóban, de hadászati és fuvarozási szempontból a ló mondható legnélkülözhetetlenebb háziállatunknak. A ló fő haszna munkaképességében áll, mely főleg paripázás, teherhordás és teherhúzásban nyilvánul, s a ló ereje, gyorsasága és kitartásától függ; a középkor kezdetén azonban a hústermelés is fontos volt a lónál, mert a pogány népek tudvalevőleg lovakat áldoztak isteneiknek, s ily alkalmakkor lóhússal lakmároztak, de a papság a kereszténység terjedésével eltiltotta a lóhús élvezetét, minélfogva undorig fokozódott nálunk a lóhús iránti ellenszenv; azonban a francia-német háboru alkalmával az ostromolt párisiak kénytelenek voltak lovaikat levágni, s attól az időtől kezdve Nyugat- és Közép-Európában szünőfélben van a lóhús iránti indokolatlan ellenszenv, minélfogva a nagyobb városokban mészárszékek létesültek a lóhús kimérésére; de a hústermelés tekintetében a jövőben is csak alárendelt szerepe lesz a lónak, mert ezután sem fogják a vágóhíd számára tenyészteni, hanem csak az elaggott v. más ok miatt hasznavehetetlenné vált lovak fognak a vágóhídra jutni. Oroszországban és Ázsiában tejtermelésre is használják a lovat, s a kancatejből erjesztés által szeszes italt készítenek, a kumiszt (l. o.). Egyjó tatár kanca 200 liter tejet képes évenként adni. A ló nagysága, mialatt a mar legmagasabb pontjának a földtől való távolát értik, a fajták szerint 1 és 2 méter között, élősúlya 150 és 1000 kg. között változik. Legkisebb ló a shettlandi pony, legnagyobb az angol sörös ló.
Némely irók feltételezik, hogy a vad ló legalább négy lényegesen eltérő válfajban létezett, melyek mindegyike megszelidíttetvén, a ma létező négy lótipusnak vetette meg az alapját. E négy lótipus a következő: 1. a főleg Kelet-Ázsiában található mongol ló; 2. az u. n. keleti ló, melynek főképviselője az arab ló; 3. az u. n. keleti ló, melynek főképviselője az arab ló; 3. az u. n. nyugati vagy európai nehéz igás ló és végre 4. az európai törpe v. ponyló. E tipusok keretén belül azonban számtalan fajta létezik, melyek főleg a tenyésztésnek köszönik létüket. Leghiresebb s kisebb-nagyobb mértékben nálunk is tenyésztett lófajták: az angol és az arab telivérló; a pinzgaui, percheron, ardenni és clydesdali igásló; az amerikai és orosz ügető ló, stb.
Újabban igen emelkedett a ló ára, mert mindinkább keresik hadászati, paripázási, kocsizási és fuvarozási célokra, s a mezőgazdaságnak belterjesebbé való válásánál a földmivelésnél is több lovat használnak mint azelőtt. Ezért most többen foglalkoznak a ló tenyésztésével, és különösen oly helyeken tenyésztik sokan, ahol az okszerü lótenyésztés alapföltétele, t. i. a csikó felnevelésére alkalmas legelők vannak, mert jó szivós lovat csak legeltetés mellett lehet nevelni. A legelő minőségétől függ azután, hogy minő lovak tenyésztessenek, mert könnyü lovat csak oly gazdaságokban lehet tenyészteni, ahol rövid füvü szárazabb legelők vannak, mig nehezebb lovak inkább csak nedvesebb legelőkkel biró vidékeken nyerhetők. Nálunk a lótenyésztők 3 neme különböztethető meg, u. m. először az állam, mely a ménesbirtokon (l. Ménes) főleg közhasználatra szolgáló fedezőmének nyerése végett tenyészt lovat;másodszor a nagy és kis földbirtokos, tehát a mezőgazda, ki részint a maga szükségletére, részint eladás végett tenyészt, és harmadszor a sportember, ki főleg az angol telivérlovat tenyészti, s a lóversenyeken nyerészkedik vele. A lovat lehet ménesben és lehet házilag vagy gazdaságilag tenyészteni. A ménesbeli tenyésztésnél a kancák egész évben hevernek, mert csak csikónevelés végett tartatnak; ellenben a gazdasági lótenyésztésnél a dolgozó kancák után nevelnek csikót; előbbi esetben többnyire állami, vagy mások tulajdonában lévő mének által födözteti kancáit, de a falusi lótenyésztők gyakran u. n. községi méneket is tartanak. A ménesbeli lótenyésztés csak nagyobb földbirtokon lehetséges, és ott is csak akkor, ha a tenyésztő elegendő tőkével bir, mert itt a mezőgazdaság a ménesnek bizonyos tekintetben alárendeltjévé lesz azáltal, hogy mindenekelőtt a ménes szükségleteiről kell gondoskodnia; ellenben a gazdasági lótenyésztésnél utóbbi van a mezőgazdasági üzemnek alárendelve, minélfogva annak jövedelmét nem csak nem csorbítja, sőt növeli azáltal, hogy az igás lovak olcsó pótlását teszi lehetségessé, s eladás által esetleg még pénzt is hoz.
A lótenyésztésnél legfontosabb az, hogy a tenyészállatok célszerüen választassanak meg, de miután a tenyésztő rendesen már meglévő kancái után tenyészt, a mén kiválasztására kell kiváló súlyt fektetni, vagyis a kancákat a rendelkezésre álló mének közül azzal kell meghágatni, mely után a legjobb csikók várhatók. A ménnek lehetőleg azon tulajdonságokkal kell birnia, melyeknek elérése célul tűzetett ki, továbbá lehetőleg kevés hibája legyen, és ne legyenek oly hibái, melyek a kancán is előfordulnak, mert azok akkor biztosan átmennek a csikóra is; a ménnek továbbá egészségesnek és családi betegségektől mentnek kell lennie; nagysága helyes viszonyban álljon a kanca nagyságával; szőrszine keresett (sötét) legyen, és kora csak kivételesen haladja meg a 16 évet, az igen fiatal vagy az igen vén mén után ritkán lehet jó csikót nyerni. A lovat 3-4, sőt a telivérlovat gyakran csak 6-7 éves korától kezdve használják tenyésztésre, de azután addig használják, mig termékenynek mutatkozik (20-25 éves koráig), 1 ménre 50-60 kancát számítanak. A hágatás tavasszal rendesen kézből történik, csak szilajon tartott ménesekben van a csődör a kancák között, és födöz tetszés szerint. Hágatás előtt többnyire kipróbálják a kancát, hogy a mént fölveszi-e s e célra nemes anyaggal biró ménesekben csekélyebb értékű próbaméneket tartanak. A kanca átlag 11 hónapig vemhes; a vemhesség első felében nem kiván különös gondot, de a második felében jobban kell etetni, s nem szabad gyorsan hajtani, mert attól elvetél; másrészt azonban az istállóban sem kell sokat állni hagyni, mert a mérsékelt mozgás jól hat reá. Az ellés a kancánál könnyen megy; ellés után a kancát néhány napig gyengén tartják, azután jobb etetésre térnek át, s főleg oly takarmányféléket etetnek, melyek kedvezően hatnak a tejelválasztásra. Az újdonsült csikó 4 hetes koráig csak tejjel él, azután szénát és zabot is kap, s 4-5 hónapos korában fokozatosan elválasztatik. Az elválasztott csikóval az első évben főleg csak elegendő zabot és szénát etetnek a következő években nyáron lehetőleg csak a legelőn, télen pedig szénán és szalmán tartják, de értékesebb csikókkal még a 2-ik, sőt 3-ik évben is etetnek kevés zabot. A tenyésztésre nem alkalmas méncsikók 1 éves korban kiheréltetnek. A csikóra igen fontos, hogy sokat mozogjon, és hogy világos és tiszta levegőjü istállóban tartassék. A lovak etetése főleg csak istállóban történik, illetőleg csak a ménesbeli lovak és a csikók vannak nyáron a legelőn. A ló fő tápláléka a széna és a zab, mely utóbbi egész szemüen, de szalmaszecskával keverve oly mennyiségben használtatik etetésre, amily mértékben munkára használják a lovat, de kevesebbet érő s nehéz lovaknál a zabot 1/3-1/2 részéig tengerivel vagy más szemes vagy kereskedelmi (hulladék) takarmánnyal is lehet helyettesíteni; a lovakkal azután még szénát, szalmát és nyáron zöld takarmányt is etetnek, ellenben a gyök- és gumós takarmányok, valamint a vizenyős gyári hulladékok lehetőleg mellőztetnek. Fontos még a lónál a test naponkénti tisztítása is, mi csak a legelőn tartózkodó lovaknál fölösleges, de az istállóban tartottaknál már az elválasztott csikónál kezdendő meg. Magyarországban a statisztikai évkönyvek szerint kerek számban 2 millió ló van. |