200 millió évvel ezelőtt, amikor még a hüllők voltak a Föld uralkodó állatai, már ott mászkáltak közöttük - inkább alattuk - a teknősök első képviselői. Hatalmas rokonaikkal természetesen nem szállhattak szembe, de páncéljuk biztos védelmet nyújtott a számukra - és ezt megőrizték mind a mai napig, függetlenül attól, hogy a dinoszauruszok már réges-rég kihaltak. Ráadásul 200 millió év óta szinte semmit se változtak, így a teknősök a legidősebb ma élő hüllőfaj.

A teknősök hátpajzsa lapos csontlemezekből áll, ezek összenőttek a gerincoszloppal. A hasoldali pajzs, a mellvért csontlemezei viszont a mellcsonttal függnek össze. Kívülről mind a hát-, mind a haspajzsot szarulemezek borítják. A szilárd teknő biztos védelmet nyújt ezeknek az állatoknak, de ugyanakkor gondot is okoz. Ha ugyanis az állat teste szilárd páncélba van zárva, akkor lélegzetvétel céljából sem tudja a mellkasát tágítani. Pedig a teknősök is légköri levegővel lélegeznek! Törzsük oldalába erőteljes izmok fejlődtek, és ezek összehúzódva kitágítják a testüreget, úgyhogy levegő tódulhat a tüdőbe. Kilégzéskor pedig a test hátulsó felének egy különleges izma a belső szerveket (zsigereket) a tüdő felé nyomja, és így a levegőt kipréseli belőlük. Tehát a biztos védelemért nagy árat kellett fizetniük a teknősöknek.

Ma már sokkal kevesebb teknősfajta él a Földön, mint a dinoszauruszok idejében, ennek ellenére több mint 200 teknősfajt (családfa) tartanak nyilván. A teknősök mindenhol elterjedtek. Élnek teknősök a száraz sivatagokban, a mocsaras sztyeppéken ugyanúgy, mint a trópusi erdőkben és óceánokban. A sarkkörön kívül mindenhol megtalálhatjuk a teknősök egy-egy képviselőjét. Ennek az az oka, hogy a teknősök hidegvérű állatok, és a napsütés és meleg nélkül annyira lehűlnének, hogy attól halnának meg. A teknősök tehát hüllők létükre nagyon életképes állatok, és nem fognak kihalni (hacsak az ember nem segít nekik ebben). Az emberek általában félnek és irtóznak a hüllőktől, gondoljunk csak a kígyókra vagy a krokodilokra. Azonban a teknősökre szerencsére nem így tekintenek. Így hát nemcsak a páncélja, hanem az emberek szeretete is megmentheti őket a kipusztulástól.

Egyébként már több teknősfaj halt ki az idők folyamán, mint amennyi jelenleg is él. A múltban a teknősök nagyon változatos alakban is feltűntek. Az első őseiknek még nem volt teljesen kialakult páncéljuk, és még fogaik is voltak. Az ősfejlődés folyamán már kialakult a maiaknál sokkal nagyobb, akár 8 métert is elérő teknős is. Ezek az állatok azonban jobban hasonlítottak egy vérengző vadállathoz, mint ahhoz a szelíd és barátságos kis kedvenchez, amelyeket nagyon sokan tartanak otthon.

Egyik teknősfajtának sincsen foga, de van néhány faj, amelynek nagyon éles állkapcsa van, amely felér akár egy foggal is. Néhány teknős azonban egyedi módon jut a zsákmányához. A nagy méretű keselyűteknősnek (Macrochelys temmincki) van egy beépített csalija, a nyelve. A nyelve ugyanis egy féreghez hasonlít a nyelve, amelyet a halak megpróbálnak elkapni. Azonban a vadászból ilyenkor áldozat lesz, mert a keselyűteknős gyomrába landolnak ezek a halak. A teknős kinézete sem mindennapi. A páncélja tele van hatalmas rücskökkel, a feje is nagyobb a szokásosnál, és a bőre is rücskös. A víz alján azonban ez nagyon jó álca, mivel egyáltalán nem hasonlítható egyetlen állathoz sem. Egy másik sajátos fajta teknős a dél-amerikai matamata (Chelus fimbriatus), amelynek eléggé groteszk formája van. Leginkább egy nagy barna levélre emlékeztet. A páncélja lapos és a széle csipkézett. A feje két oldalán egy-egy bőrlebeny található. Ezekkel a bőrlebenyekkel érzékeli a zsákmányát, és ha elég közel van már hozzá, akkor hirtelen kitátja a száját, a torka kitágul, és így egy szívó hatás keletkezik, amely szinte beszippantja az áldozatot.

A teknősök nagyon sokáig kibírják élelem és víz nélkül, sőt inkább a túltápláltság veszélyezteti őket, mint az éhség. Feljegyeztek egyszer egy olyan esetet, amikor egy mocsári teknős 6 évig élt úgy, hogy nem tudott semmit se enni. A táplálékot nagy hatékonysággal tudják feldolgozni, és annak jelentős részét tudják tartalékolni. Ezt úgy éri el, hogy a hasa nagyon fejlett. Például egy szárazföldi teknősnek a bélhossza a testhosszának több mint háromszorosa. A vizet pedig a kloákanyílásukhoz közel tartalékolják. Nem ritka az az eset sem, amikor egy téli álomból felkelt teknőst megijeszt valami, akkor elkezd pisilni. Egyébként ez utóbbi általános is: ha egy teknőst megijesztenek, akkor "összecsinálja magát".

A teknősök párosodását gyakran megelőzi az udvarlás. Ez azonban minden fajnál más és más. A mocsári teknősféléknél ez általában körözgetéssel kezdődik, majd egymással szembe fordulnak, és a hím elkezdi rezegtetni a mellső lábait. Ekkor dönti el a nőstény, hogy akar-e egyáltalán párosodni az előtte lévő hímmel. Ha nem, akkor egyszerűen ellöki magától, és a hím - egy kicsit sértődötten - félrevonul. Azok a teknősök, amelyek képesek a vízben is élni, mindig a vízben párosodnak. A tengeri teknősöknél a párosodás órákat is igénybe vehet, és egy-egy párosodási ciklusban ezt többször is megcsinálják - hisz olyan ritkán találkoznak, és ki kell használni az alkalmat.

A párosodás után a nőstény teknősök tojásokat raknak. Az azonban teljesen változó, hogy mikor, mennyi tojást rak egy nőstény. A gyémántteknős például több mint négy évvel a párosodás után is képes termékeny tojást rakni. A tojások száma inkább a természetes körülményektől (mennyi eső esett, mennyire volt bő az év stb.) függ, mint a teknősök korától. A teknősökre nem hat az idő múlása, ugyan annyi tojást tudnak rakni öreg korukban, mint fiatalon. A tojásokat azonban mindig a szárazföldre rakják le a teknősök, függetlenül attól, hogy vízi, vagy szárazföldi teknősről van szó. Néhány teknős akár többször is rakhat fészket egy évben. Egy-egy fészekaljban a teknős fajtájától függően 1-200 kerülhet. Ez utóbbi inkább a tengeri teknősökre jellemző.

Miután a nőstény lerakta a tojásait, otthagyja őket, nem is vigyáz rájuk. A többit a természetre bízza (nem utódgondozó, így ne is várjunk egy teknősnél anyai érzelmeket egy kisebb fajtársa iránt). Így sokszor előfordul, hogy a fészket valamelyik állat, vagy az ember rabolja ki. A kelési idő nagyban függ a hőmérséklettől. Miután kikeltek a bébik, elindulnak a víz felé (persze csak akkor, ha víziteknősök). Ekkor azonban nagyon sok veszély leselkedik rájuk. Sok természetfilmet lehet látni, amelyben a tengeri teknősök első megpróbáltatásai mutatják be, amíg a tengerbe jutnak. Viszont ezután sem biztos, hogy megélik a felnőttkort, mivel amíg fel nem nőnek, állandó veszélynek vannak kitéve.

A teknősök tovább élnek, mint a legtöbb gerinces, beleértve az embert is. Feljegyeztek olyan kaliforniai dobozteknőst (Terrapene carolina), amely több mint 138 évig élt természetes körülmények között. De még nem is ő a csúcstartó. Elég sok szárazföldi teknős él több mint másfél évszázadig. A legidősebb teknős nagy valószínűséggel a londoni állatkertben élt szárazföldi óriásteknős volt, amely több mint 300 éves korában halt meg. A teknősök - a közhiedelemmel ellentétben - nem nőnek nagyon lassan, sőt éppen ellenkezőleg. Az életük első egy-két évében nagyon dinamikusan nőnek, hiszen ekkor vannak a legnagyobb veszélynek kitéve, és ezt megpróbálják a lehető legrövidebb időre redukálni.

Azt, hogy mennyi idős egy teknős, úgy lehet meghatározni, mint egy fa esetében. Meg kell számolni a gyűrűi a teknőjén. De ez csak egy durva becslést ad, ráadásul egy idő után a teknős nem nő tovább. A gyűrűk vizsgálatából meg lehet mondani, hogy mit élt át a teknős (hasonlóan az fa évgyűrűjéhez).

A teknősök közmondásosan nagyon lassú állatok. Ez azonban nem teljesen így van. A vízi teknősök tudnak nagyon fürgék is lenni, főleg a vízben. A szárazföldi teknősök azonban tényleg nem mozognak valami gyorsan, óránként 0,21-0,48 kilométeres sebességgel tudnak "száguldani". A szárazföldön még a félig vízben élő teknősök is gyorsabbak, mint a szárazföldi rokonaik. Egy ilyen teknős tartja szárazföldön a csúcsot, 1,7 km/h-val. A tengeri teknősök azonban sokkal mozgékonyabbak. Egy zöld teknős egyszer például 480 km-t úszott le 10 nap alatt. Ezt a teljesítményt azonban csak úgy tudta elérni, hogy az egész út alatt nem evett, nem aludt és nem pihent.